3. ÉVAD 11. RÉSZ Bonyodalmak

- Mi történt, Baba? – kérdezi a most érkezett Niall, de zokogásom miatt, nem tudok értelmesen beszélni.
- A kisbabám... Az én drága kisbabám...
- Mi történt vele, Hol? – kérdezett rá Niall ismét, de arcán láttam, rájött az egészre. – Elment? – bólintottam és könnyei neki is még jobban elkezdtek folyni. – Remélem, nem magadat hibáztatod ezért. Én csak... Ahh... Annyira beleéltem magam, hogy lesz egy édes kisfiam, aki majd focit néz velem, és a te szőke fürtjeidet örökölte. Kis nőcsábász lett volna, és sok lány szívét törte volna össze.
- Egyáltalán honnan tudod, hogy fiú lett volna? – kérdeztem tőle, és még egy kisebb mosolyt is elővarázsoltam a nedves arcomra.
-Apai megérzés. Miért te lánynak hitted?
- Nem, én is fiúnak éreztem. És pont ugyanúgy képzeltem el, ahogy te. De én a te szemeiddel. – szipogtam, és hiába kezdtem el egy kicsit lenyugodni, a szívem jelenleg 2 darabban hevert. Niall elmosolyodott, majd megfogta a kezem, ajkaihoz emelte és egy csókot lehelt rá.
- Figyelj, Kicsim! Ha attól félsz, hogy majd elhagylak emiatt, akkor ne félj! Ha majd túl leszünk ezen, és már készek leszünk gyereket vállalni, akkor örökbe fogadunk egy csemetét, akit ugyanúgy fogunk szeretni, mintha a sajátunk lenne, rendben? Tudom, ez most nem segít az állapotodon, és én is beszari módjára megfutamodtam ez elől, szóval teljes szívemből sajnálok mindent. – fejezte be, én pedig ha ez lehetséges még jobban elkezdtem sírni. – Most miért sírsz? Valami rosszat mondtam? – esett kétségbe, de csak megráztam a fejem.
- Dehogy! Én csak, nagyon szeretlek, Niall James Horan!
- Én is Téged, Holly Alexandra Devine.


1 év múlva

A(z) One Direction tizennyolchónapos szünetre ment ez alatt az idő alatt, pedig Niall, a golfozáson kívül, sokat van velem. Rengeteg időt töltünk együtt, de persze gyerekünk halálát még a mai napig sem tudtuk elfelejteni.
Niall-től a szülinapomra egy macskát kaptam, aki a magányos napjaimon mindig felvidít. Idén a meglepetésbuli elmaradt, hiszen még nem épültem fel eléggé a műtét után a szülinapomig.
Mivel most újra elkezdtem az egyetemet, persze máshol, mint legutóbb, ezért elég sokat veszekszünk, és már kevésbé sincs annyi időnk egymásra, mint ezelőtt volt. Niall addigra már nincs itthon, mire hazaérek, de mire ő ér haza, addigra én meg már rég alszom. Reggelenként én kelek fel előbb, és persze nincs szívem őt felébreszteni, ezért akkor sem találkozunk. Egyedül a hétvégék azok, mikor én szabad vagyok, de akkor meg általában tanulok, így csak nagyon néha tudok elszakadni a füzetektől.
- Hol nem megyünk el pár napra valahova? Olyan régen voltunk együtt normálisan valahol – szólt Niall, én pedig kómásan néztem föl a sok jogszabály tanulása után.
- Persze, menjünk! – és azzal a lendülettel le is söpörtem az asztalomról mindent, és férjem nyakába ugrottam. Sokszor felhozza, ő már készen lenne egy gyereket örökbe fogadni, de én még nem. Még nem bírtam teljesen feldolgozni gyermekem elvesztését, és az egyetem miatt még annál inkább se lenne időm felnevelni. – Öhm, mikor indulnánk? – kérdeztem hirtelen, hiszen nekem terveim vannak a következő napokra.
- Úgy gondoltam, 10- én indulnánk. – mondta, én pedig lefagytam. Az nem jó! 13-án van a szülinapja, amire már mindent megszerveztem.
- Nem mehetnénk máskor? – kérdeztem őt, de csak a fejét rázta.
- Már lefoglaltam a jegyeket.
- Miért foglaltad le, míg én nem bólintok rá? Különben is, nekem egyetemre kéne mennem.
- Tudtam, hogy úgy is jönnél. Az egyetemmel meg beszéltem erről, ne aggódj! – simított végig arcomon, de lenyugodni nem bírtam. – Arra gondoltam 2 hétre mehetnénk. Holly, miért nézel így? Nem tetszik az ötlet?

- De, nagyon tetszik! – mondtam, majd egy apró szájra puszi után, felmentem és tárcsáztam a srácokat, hogy a terv lefújva, átrakva 2 héttel későbbre.
Este még gyorsan összeszedtem a szennyeseket, hogy kimossam, hiszen holnapután, már indulunk, és a használható textilek aránya azonos a nullával. Míg vártam, hogy leálljon a mosógép, addig belefeküdtem a közös ágyunkba, de ott hamar elkapott az álom. Már csak Niall érkezésére keltem fel, mikor is befeküdt mellém az ágyba, és a frissen mosott ruhák illata lengte be a levegőt.
- Köszönöm, hogy kiteregettél! – motyogtam félálomban, mire csak felnevetett.
- Igazán nincs mit! – mondta, majd átkarolt, és együtt kerültünk át az álmok világába.