Kedves Olvasók! Mint látjátok ez az utolsó rész ebben a blogban! Ezért is részesítettem ezt előnyben! Még egy epilógus várható a közeljövőben. :) Jó olvasást nektek és köszönöm az előző részhez érkezett rengeteg kommentet.
Mit gondoltok erről a részről?
Timi :* <3
A gyerekek szeptemberben kezdték a sulit, amit mindketten nagyon élveznek. Alice rengeteg piros pontos hoz haza, Ben pedig kicsit kevesebbet, de egyikőjük sem hozott még feketepontot. A tanáraik szeretik őket, minkettőjüket tehetségesnek tartja. Alice írásban kiemelkedő, míg Ben a matematikában. Az osztálytársaik közül sokan ki akarták használni őket apjuk hírneve miatt, de szerencsére gyerekeim nem hagyták ezt, és jól megválogatták barátjaikat, akik most is itt vannak nálunk, hiszen ma ünnepeljük a gyerekek nyolcadik szülinapjukat. Niall, mint a majdnem hat év alatt egyszer sem, nem telefonált, és sms-t sem küldött, hogy felköszöntse Ben-t és Alice-t.
Az ajtón kopogás hallatszott, így egy gyors pillatást vetve a gyerekekre, kik közül a fiúk valami autós játékon játszottak, a lányok meg legóztak. Lányom sosem szerette a Barbie -babákat, csak Niall-lel volt hajlandó játszani velük, de csak azért, mert a ruháikat levették és felcserélték.
Kinyitottam az ajtót, és egy nálam pát évvel idősebb nő állt az ajtóban.
- Jó napot, segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen, hiszen láttam szemeiben rémület és idegesség ült. Nagyon hasonlított valakire...
- Szia! Itt lakik Alice és Ben, igaz? – érdeklődött. Bólintottam. – Láthatnám őket?
- Ki keresi? Ki Ön?
- Én vagyok az igazi anyjuk. Marie Frewen – nyújtotta a kezét, de nem tudtam viszonozni kedvességét. Ledermedtem.
- El akarja tőlem vinni őket? – remegtem. Minden porcikám remegett. Nem akartam, hogy a gyerekeket is elvigyék tőlem. Ha ők nem lesznek velem, az életem a semmivé vesz.
- Nem tudom. Elmentem az otthonba, ahova betettem őket és ott tudtam meg, hogy elvittétek őket. Azonban azt mondták, ha meggondoltam magam, pár bírósági végzés után visszakaphatom őket – ejtette ki a számomra fájó szavakat.
- Anya, anya, nézd mit építettünk a lányokkal! – rohant felém Alice, majd megtorpant az ismerős ismeretlen láttán.
- Szia, Alice! – guggolt le hozzá Marie. – Emlékszel még rám? – a kislány félrehajtott fejjel nézte az igazi anyukáját. Fejét másodpercekkel később megrázta.
- Jöjjön be, Marie! – invitáltam be a hölgyet.
- Köszönöm, de kérem tegeződjünk- bólintottam.
- Anyu ő kicsoda? - kérdezte Ben, de nem tudtam válaszolni, hiszen épp akkor előzte be egy autó, amit feltétlenül vissza akart előzni. Marie szeretettel nézte gyerekeit, és Benékhez beállt játszani. Fiam csodálattal nézte igazi anyukáját, aki tehetséges volt ebben a játékban. Még mindig sokkolva léptem a konyhába, ahonnan kivittem gyerekeim tortáit. Alicé Gru-s volt, míg Ben-ét Transformers díszítette. A két gyerkőc hatalmas puszit nyomott arcomra tortájuk láttán. Miután feldaraboltam adtam mindenkinek egy-egy szeletet, majd Marie segített az elpakolásban.
- Nagyon jól neveled őket! Olyan csodálatosak, és milyen okosak! – örömkönnyek hullottak szemeiből.
- Köszönöm! Tudod, miután Niall itt hagyta őket, minden időmet velük töltöm. Annyira szeretem őket!
- Niall volt az apjuk, igaz? – bólintottam.
- Elhagyott. Egy másik nőért, akinek van munkája, és szebb nálam. Ő tudott gyereket szülni neki, amit én nem tudtam neki megadni.
Másnap reggel én ébredtem fel legkorábban. Ránéztem az órára és rájöttem elaludtam. Kapkodva keltem ki az ágyból és futottam a gyerekeim szobájába, azonban ők már nem voltak ott. Kétségbeesetten futottam le a lépcsőn, de megnyugodtam, mikor hallottam az édes kacajokat a konyhából. Marie már csinált nekik reggelit, amit ők el is fogyasztottak. Marie itt aludta az este, hiszen a beszélgetésünk elhúzódott, és nem akartam, hogy még három órát kelljen haza buszoznia.
- Anya, nézd, mit adott nekünk Marie reggelire! – palacsinta. – Anya, legközelebb is csinálhatja ő? Sokkal finomabb, mint a tiéd! Kérlek! – kérlelt Ben, de eközben nem tudta, mennyire megbántott szavaival.
- Gyerekek, lassan indulnunk kéne, éngyorsan összeszedem magam és megyünk is, oké?
- Nem vihet el minket Marie? – nagyot nyeltem, látva a hölgy tekintetét végül bólintottam.
Idegesen járkáltam az iskola aulájában, mikor is Benék osztályfőnöke azt mondat, már elvitték a kicsiket. Nem Marie volt, hiszen a tanárnő állítása szerint férfi volt, de nem akarta elmondai, ki is vitte el a gyerekeimet. Nem értettem, miért adják oda egy idegennek őket. És ha valami bajuk esik, és soha nem láthatom többé őket? Nemimertem semmilyen férfit, aki hazavihette volna a két kicsit, csak a bátyámat, de ő jelenleg L.A-ben van. Zokogva vezettem haza, hátha gyerekeimet ott találom, de ehelyett az egyik piros lámpánál megállva láttam, Ben és Alice a parkban van. Ahogy tudtam, megálltam az autóval, bementem a parkba és odamentem a két labdázó gyerekemhez.
- Kicsikéim, a frászt hoztátok rám! Miért szálltok be idegenek autójába, hm? – kértem őket számon, de ekkor megjelent az a személy, kit már majdnem hat éve próbálok elfelejteni, sikertelenül.
- Én idegen lennék? – kérdezte megy reszelős hangján. Haja már barnában tündökölt, de szemei még mindig igézően kékek voltak. – Szia, Holly! – molyogott. – Gondoltam, elhozom őket a suliból. Pont arra jártam és...
- Miért? – kérdeztem.
- Mert Szeretlek! – mondta, de örömkönnyek helyett csak pofon csaptam. Alice és Ben a látványtól megijedtek és sírva fakadtak.
- Anya, ne bántsd aput! – kérték. Szemeimből most kezdtek el hullani a könnyek.
- Menj el! – kértem remegő hangon. - Csak szállj ki az életemből! - ejtettem ki az utolsó szavakat, mikor telefonom kijelzőjén megjelent a Marie név.
- Holly, képzeld, visszakaphatom a gyerekeimet! – ujjongott, én pedig ezzel együtt estem össze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése